Az oldal üzemeltetését a Magyarországi Református Egyház látja el!

Református egyház a XX. században: megpróbáltatások sora

2010.05.17., 14:40

A Trianon utáni szétszakítottság, a két világháború közötti revizionizmus, majd a kommunista elnyomás és a Kádár-korszak alatti lassú, de biztos sorvadása - ezekkel mind szembe kellett néznie a magyarországi reformátusságnak.
A statisztikai adatok alapján az alábbi kép tárul elénk a századforduló magyarországi reformátusságának területi és lélekszám szerinti megoszlásáról az 1910-es adatok szerint. A reformátusok száma 1870-hez viszonyítva több mint félmillióval gyarapodott. Az öt egyházkerületben összesen kétmillió-hatszázhúszezer református élt. A Dunamelléki Egyházkerületben nyolc egyházmegyében 484 ezer református élt, 268 anya-, 43 leány- és 6 missziói egyházközségben. A Dunánttíli Egyházkerület híveinek száma kilenc egyházmegyében 266 ezer, 286 anya-, 33 társ-, 84 leány-, 39 fiók- és 12 missziói egyházközségben. Az Erdélyi Egyházkerületben 19 egyházmegyében 539 anya-, 77 leány-, 1322 fiókegyházközségben és szórványban élt a 462 ezer református. A Tiszáninneni Egyházkerületben nyolc egyházmegye működött, itt 281 ezer református élt 356 anya-, 23 társ-, 80 leány- és 171 fiókegyházban. Lélekszám szerint a Tisztántúli Egyházkerület volt a legnagyobb: 13 egyházmegyéjében 1 millió 130 ezer református élt 577 anya-, 390 fiók-, 4 társ- és 45 leányegyházközségben. Minden egyházkerület rendelkezett teológiai akadémiával ill. fakultással. Az öt egyházkerületben tehát összesen 2 620 000 református élt 2026 anyaegyházközségben, 2062 lelkész, 454 tanár és 2965 tanító szolgálatával.

A két világháború között: "másodosztályú államegyház"

Az első világháborút követően a trianoni békekötések után területének kétharmadát elvesztett Magyarországgal együtt a Magyarországi Református Egyház Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék elvesztése során tagjainak felét vesztette el. Az utódállamokból megindult menekültáradat és a háborút követő gazdasági bajok között a trianoni traumára az evangéliumból fakadó válaszadással adós maradt az egyház. Igaz, hogy a győztes nagyhatalmak által is támogatott propaganda bizalmatlanságot táplált és szított a szabadelvűséggel rokonszenvező reformátusok iránt. A világháborút követő polgári és kommunista forradalom szellemi útkészítőiként állították be őket, akik a zsidókkal és a baloldali elemekkel együtt felelősek voltak a bekövetkezett eseményekért. Vajon miként is alakult valójában az egyház sorsa az 1918-19. évi forradalmak idején? Az 1918. októberi ún. őszirózsás forradalom vezető pártjainak programjában számos egyházellenes kitétel is volt, miszerint feudális maradványoknak tekintették az egyházak tevékenységét és létét. A Tanácsköztársaság ideje alatt pedig számos, a vallásos életet és az egyházakat korlátozó rendelkezés született. Az egyházi iskolákat államosították, az egyházi földeket állami kezelésbe vették, a hitoktatást kitiltották az iskolákból. A szembeszegülőket a vörös terror sújtotta, amelynek egyházi áldozatai is voltak. A Kommün azonban mindössze 133 napig tartott, amikor a vörös terrort a fehér terror váltotta föl.

Az első világháború után hatalomra jutott kormányok politikáját a "keresztyén-nemzeti" elv vezérelte. Ez a politika természetes szövetségesének elsősorban azt a politikai katolicizmust tekintette, amelyik felelevenítette, reprezentálta és inspirálta az Árpád-korba visszanyúló hősies nemzeti erényeket. Jóllehet, a református egyház is élvezte az államhatalom támogatását, a hivatalos politikai-társadalmi irányításra számarányánál is jóval kisebb befolyást tudott gyakorolni. A nacionalizmus kísértése természetesen a református egyházat sem kerülte el. A magyar református egyház két világháború közötti története azonban mégsem azonosítható a nacionalizmusba hajló, a magyar nép vagy éppen faj magasabbrendűségét, kultúrfölényét hangoztató irányzattal. Az egyház belső élete jelentős lépésekkel haladt tovább. 1931-ben megszületett az egységes református Ágenda (istentiszteleti rendtartás), 1934-ben életbe lépett az új egyházi törvénykönyv.

A lelkészek és a presbiterek országos szövetségei, valamint az ifjúsági egyesületek nem maradtak érzéketlenek a súlyos társadalmi problémák iránt sem. Az első világháború után új teológiai irányzatok léptek a liberális teológia helyébe. A holland református teológia hatása alatt álló ún. történelmi kálvinizmus bontakozott ki először a maga erőteljes református öntudatra és küldetéstudatra nevelő munkájával. A kálvini örökséget más irányzatok is magukénak vallották - így az ún. egyházias kálvinizmus, amelyik az egyesületi munka helyett inkább a gyülekezetben folyó munkát állította a középpontba. Az európai teológiatörténetben döntő változást hozó dialektikai teológia sem ismeretlen a két világháború között. Lelkes hívei vannak külföldet járt ösztöndíjasok és teológiai tanárok között, akiknek hatása azonban inkább csak a II. világháború utáni egyházi nemzedék életében válik széles körben érzékelhetővé.

A két világháború közötti korszakban, tekintettel arra, hogy a magyar kormányzó református vallású volt, a Református Egyház próbált felkapaszkodni a "másodosztályú" államegyház pozíciójába, az őt ért sérelmek és hatalmas veszteségek miatt érzett lelki elégtételre való vágyakozás következményeként. Ha a magyar református egyház nem is támogatta mindenben szolgalelkűen a két világháború közötti magyar politikát, arra mégsem volt ereje, hogy megakadályozza a revíziós politika következményeit, az antiszemitizmus törvénybe iktatását, majd a német megszállás után az embertelen pusztítást. 1941-ben a harmadik zsidótörvényt már egyértelműen elutasították az egyházak képviselői, de a törvényerőre emelkedést már nem tudták megakadályozni. Püspöki szinten beadványokkal igyekeztek menteni a menthetőt. Az egyházi vezetés beleegyezésével létrehozták a Jó Pásztor nevű szervezetet, amely a budapesti Skót Misszióval együtt hatékony mentő munkát végzett az üldözöttek mentésében. Egyéni és szervezett akciókkal sok életet sikerült megmenteni.

Az egyház a II. Világháború után

A második világháborút követően, 1948-ban az állam egyezményben igyekezett szabályozni viszonyát az egyházakkal. A kommunista ideológia és a hatalmi politizálás elemeibe, főként a. harcosan ateista és antiklerikális irányvonalába sehogy sem illett bele az egyházakkal való korrekt viszony gyakorlata. Bár az Egyezmény egyik lényegi eleme volt a szabad egyház szabad államban elvének hangsúlyozása, talán mivel az állam - szovjet függősége miatt - maga sem volt szabad, ezt a létformát az egyházaktól is igyekezett mindenáron megvonni. Egyszerűen szólva az egyházak, így a Magyarországi Református Egyház számára is egy újabb vészterhes korszak előjelei bontakoztak ki.

A kommunista párt, a későbbi állampárt az ún. "szalámitaktikát" követte, nemcsak politikai ellenfeleivel, hanem az egyházakkal szemben is. Álljon itt néhány példa cinikus és számító érvelésükre: mivel - úgymond - az egyházak lényegéhez nem tartoznak hozzá az iskolák, az egyházi iskolákat államosították. A következő állami döntés volt az iskolai hitoktatást felszámoló taktikus lépés, amely szerint az ún. fakultatív hitoktatás sokkal magasabb rendű (hiszen önkéntességen alapul), mint a kötelező hitoktatás, ami megint csak nem tartozik az egyház lényegéhez. A szalámi taktika szerinti felszámolás következő lépése volt annak megtervezése, hogy először a főváros iskoláit kell megtisztítani a kettős nevelés melegágyát jelentő hitoktatástól, aztán néhány év múlva a megyeszékhelyeket, még később a járásokat és a falvakat.

E fokozatosság véghezvitelére azonban a negyven év kevésnek bizonyult. A református egyház külső és belső életére rányomta bélyegét a második világháborút követő politikai harcokban a szovjet segítséggel hatalomra segített, kommunista ideológiát követő állampárt minden döntése. Az 1956-os forradalomig az egyház és tagjai nyíltan ki voltak téve mindennapi atrocitásoknak, csakúgy, mint az ország minden polgára, aki nem csatlakozott az akkor hivatalos állami ideológiához. Mivel a kommunista állam saját törvényei szerint élhetett és élt is az egyházak életébe való beleszólással, az egyháznak a hatalommal való érintkező felületén élő egyházi emberek, főleg a vezetők nagy megpróbáltatásoknak voltak kitéve, közöttük többen éppen az állampárt kiválasztást motiváló jelenléte és hatása által kerültek magas pozícióba. Az egyház vezetősége és népe ezért némileg eltávolodott egymástól. A kezdetben szinte halálra ítélt egyház később társutasként, vezetői személyében a politikai rendszer részeként volt kénytelen élni napjait.

1956 és a Kádár-korszak

Ennek a korszaknak próbált véget vetni 1956. A forradalomnak nem az egyházak voltak a főszereplői, ám néhány hétig ők is reménykedhettek a szabadságban. A forradalom nyomán több hónapig ismét volt hitoktatás az iskolákban. A hősies kísérlet, melynek során az egyház is megpróbálta levetni magáról azokat a béklyókat, amelyeket a vele szemben ellenséges hatalom rákényszerített, elbukott. A dolgokat azonban már nem lehetett ugyanúgy folytatni tovább. Az egyháznak is voltak mártírjai, akik között lelkészek fizettek életükkel a forradalomban való részvételért. Az 1956-os forradalom bukása után a megtorlások és büntetések a forradalom egyházi résztvevőit is keményen sújtották. A mártírok emlékezete hivatalosan tiltott dolognak számított, csak a legszűkebb körben merték idézni emléküket. Ma a budapesti Ráday Kollégium falán emléktábla hirdeti nevüket. Később a politikai konszolidáció társadalmi hatása az egyházak életében is éreztette hatását.

A régen kőkemény és militáns kommunista ideológia egyre érezhetőbben kezdett úgymond felpuhulni. Hallgatólagos kompromisszum alakult ki a kormányzat és a társadalom között. A társadalom átvette a fogyasztói társadalom néhány jegyét ("gulyáskommunizmus"), cserében viszont lemondott az ideológia és a rendszer nyílt kritizálásáról. Ebben a miliőben az egyház képe sok tekintetben változott. Az egyházkerületek történelem során kialakult területi számaránya eltolódott. Míg korábban nyugatról keletre haladva a reformátusok számaránya és százalékaránya folytonosan nőtt, addig korszakunkban a Kelet-Magyarországon nagy tömbökben élt reformátusság domináló jellege visszább szorult. A városokba költözött lakosság arányához képest az ottani gyülekezetek száma erősen csökkent.

Ennek a folyamatnak előidéző tényezői voltak, amelyek között vezető szerepet játszik a Zsinati Tanács 1946-ban kelt bűnvalló nyilatkozata arról, hogy az egyház prófétai tisztét nem teljesítette hűségesen, nem vigyázott az igehirdetés tisztaságára, a szeretetben meglassult, a hatalmasokkal megalkudott és így tovább. A bűnbánat emlegetése a világi hatalomnak igen jól jött bizonyos vonatkozásokban. Az eljátszott prófétai tiszt emlegetése megfosztotta az egyházat attól az erkölcsi alapjától és jogától, hogy felemelje szavát a rendszer üldözöttei és kitaszítottjai mellett. A bűnbánat következménye a kritikai hang elnémítását, a politikai vezető erőhöz való lojalitás legfőbb erénnyé tételét és az új társadalmi rendnek már-már a legfőbb jóval való azonosítását szolgálta.

Visszavonulás a templom falai közé

Az államhatalom szemszögéből nézve erénnyé vált a visszavonulás a templom falai közé, ahonnan kilépni csak hívásra volt szabad és lehetséges. Az egyesületek feloszlatásával az egyházi élet megjelenési formái közül a kisközösségekre igényt támasztó megoldások nemkívánatosnak nyilváníttattak. Integrálás helyett elfojtás következett be, megrontva ezzel az általános egyházi közérzetet. Az egészséges párbeszéd helyett az ébredési mozgalom így került illegalitásba az ún. hivatalos egyházzal szemben. A párbeszéd egyébként általánosságban is hiányzott az egyházkormányzati stílusból. Ezeknek az állapotformáló körülményeknek és torzulásoknak logikus következménye volt a társadalmi krízishelyzetekben megnyilvánuló bizalmi válság az egyház vezetésével szemben.

Az egyházkép változásában természetesen nagyon nagy szerepet játszott az a társadalmi változás is, amelynek következtében a református egyház társadalmi bázisát jelentő parasztság hagyományos életformája a hivatalos állami politika célkitűzéseként sikeresen szétzúzatott. A szekularizált környezet kihívásaira az egyházak nem tudtak megfelelően reagálni. A laikus egyházi elem marginalizálódása, az egyház- és vallásellenesség, a kontraszelekció nagymértékben járult hozzá az egyházi élet jó néhány területén tapasztalható színvonaleséshez, a hiányosságok néma eltűréséhez.

Közben nemzedékek születtek és nevelkedtek egyházi háttér nélkül, a templomba járás továbbra sem volt a haladó szocialista embertípus ismertetőjele. Mivel a kommunista ideológia gyakorlatilag nem tanított erkölcsöket, az egész magyar társadalom maradt el az európai humanitás színvonalától, és sodródott át egy csalódott, sikertelen falanszter népévé. Néppé, akitől a proletár nemzetköziség el akarta venni nemzeti azonosságát, önbecsülését, a vesztett háború okán a "bűnös nép" sztereotípiáját sulykolták belé, gondolkodását a kényszer-materializmus határolta be, Istenét és hitét az ateizmus akarta eltörölni. Ehhez járult még az állampárt politikusainak cinizmusa, amellyel azt hirdették, hogy a szocialistának nevezett társadalom a lehető legjobb, de mindenesetre jobb, mint a múlt volt és jobb, mint a nyugati világ társadalma. Ilyen közegben elméletileg az egyháznak rengeteg tennivalója lehet. Meggyőzni az embereket Isten igazságáról, hirdetni a Szentírás igéit, vigasztalni a népet a próféták módján, gyámolítani az elesetteket, együtt sírni a sírókkal és együtt örülni az örülőkkel.

Az egyház minden megerőtlenedése, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig voltak az egyházban, akik képviselték a hitet, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így a Magyarországi Református Egyház népétől sem. Sőt, inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták a felnövekvő nemzedékeknek. Az egyre inkább magára találó egyház újra kezdte építeni szolgálatának eszközeit, templomok és szeretetintézmények épültek. A hatvanas évektől kezdődően érezhető fejlődés volt tapasztalható az egyházi funkciók épülésében. Ismét volt könyvkiadás, elkészült az új magyar bibliafordítás, és soha nem látott példányszámban talált olvasókra a Könyvek Könyve. Határok közé szorítva, megkötöttségek között, de mégis magára talált a jövő biztató jeleként az egyház gyülekezeteinek élete.

Galéria

2009. május 22. - Építkezés 2009. május 22. - Építkezés

Szeretetszolgálat

Magyar Református Szeretetszolgálat

Címerünk



Magyar Református Egyház címere