Az oldal üzemeltetését a Magyarországi Református Egyház látja el!

A magyarországi reformáció első évszázadai

2010.05.17., 13:31

A Magyarországi Református Egyház történetének kezdetei: az első reformátorok, a presbiteri rendszer kialakulása és az ellenreformáció viszontagságos évtizedei.
A reformáció magyarországi terjesztésének kezdetektől fogva a legeredményesebb eszköze a prédikáció volt. Vándorprédikátorok járták a vidéket, akik a nép nyelvén hirdették a Szentírás igéit. A XV. században feltalált könyvnyomtatást szintén a reformáció terjesztése ügyének szolgálatába állították. Így esett meg, hogy az addig elvont tanító és idegen nyelvű igehirdetés helyett a nemzeti nyelvű igehirdetés addig példátlanul, a mindennapi élet része lett. A XVI. század utolsó évtizedeire a protestáns vallásúak már a lakosság mintegy 80-90 százalékát tették ki. Ez három és fél, négymilliós népességet jelentett. A reformáció magyarországi terjedése éppen a nemzeti nyelvű prédikáció és a magyar nyelvű könyvnyomtatás következtében nagyon markánsan, bizonyos személyekhez is kötődött 1526 után. Ezek a személyek már jelentősebbek voltak az egyszerű vándorprédikátoroknál, külföldi egyetemeken tanult és tapasztalt igehirdetők, mai szóval teológusok voltak. Szavaik hatása mai fogalmakkal szinte leírhatatlan. Kevéssé ismert, hogy Magyarország a XV. században Európa egyik leggazdagabb országa volt. A világi és egyházi nagybirtokosok a gyenge királyok alatt csak a maguk érdekeit keresték, a birtokos nemességgel együtt keményen elnyomták a jobbágyságot, sőt a feltörekvő szabad paraszti rétegeket felkeléseik véres leverésével visszasüllyesztették a jobbágyi sorba.

Az első magyarországi reformátorok

A mohácsi vész (1526) néven ismertté vált török elleni csatavesztést a nép nagy része, kora egyházának romlott hitélete miatt való isteni büntetésként (theodiceaként) értelmezte. Így az ország vallási, erkölcsi állapota szinte előkészítette a talajt a reformátorok vigasztaló igehirdetései által az evangéliumi magvetés számára. A nagy magyar reformátorok, Dévai Bíró Mátyás, Szegedi Kis István, Sztárai Mihály, Ozorai Imre méltó magyarországi képviselői voltak a nyugati reformátori mozgalmak legnagyobb tanítóinak. Közöttük is kiemelkedő volt Méliusz Juhász Péter, Debrecen püspöke. A valóban sikeres prédikátorok és tudós reformátorok teljesítménye mögött ott voltak a buzgó és szolgálatkész főurak, patrónusok is. A városokban a magisztrátusok álltak ki a protestánsok mellett, a főúri patrónusok pedig saját birtokaikon helyezték biztonságba udvari papjaikat, míg a vándorprédikátorok börtönből való szabadulásuk után nyertek nyugalmat egy-egy protestáns birtokon.

A reformáció helvét iránya gyorsan terjedt, főleg Debrecenben és környékén. Ebben az időszakban, 1561-ben érkezett Debrecenbe Huszár Gál, a Felvidék reformátora, nyomdájával együtt. Méliusz Juhász Péter e sajtó segítségével több hitvallási iratot, egyházi rendtartást és számos más egyházi művet jelentetett meg. A reformáció merész vállalkozásai közé tartozott, hogy nemcsak a Szentírást, hanem a tanúságtétel és a tanítás feladatát is úgymond a világi egyháztag kezébe tette le. A debreceni egyházi élet képe határozottan követte a zürichi mintát. Az istentisztelet központja Istennek a nép nyelvén hirdetett igéje lett. Méliusz Péter püspök abban is követte a helvét irányú reformációt, hogy a közrend, a társadalmi élet, az iskola és a jogrendszer, sőt a nép testi és lelki egészsége iránt is nagy érdeklődést és segítőkészséget tanúsított. Az egyház szervezetének egységesítése útján mérföldkőnek számított az 1567-es Debreceni Zsinat a II. Helvét Hitvallás elfogadásával, a kelet-magyarországi területen élő református egyháztestek számára. Magyarország más tájain is, Felső-Magyarországon, Erdélyben, a török megszállás alatt álló területeken, valamint Nyugat-Magyarországon egymás után alakultak meg a református egyházkerületek, általában békésen szétválva a lutheri reformációt követőktől. A Magyarországi Református Egyház megerősödésének folyamatát nagymértékben támogatta a korszak legnagyobb szellemi teljesítménye, a teljes Biblia (Ó- és Újszövetség) magyar nyelvre való lefordítása. Károli Gáspár gönci lelkipásztor munkatársaival és pártfogói segítségével, akik között voltak nagy hatalmú és gazdag főurak is, elkészítette és Vizsolyban kinyomtatta az első magyar teljes Szentírást 1590-ben. A Vizsolyi Biblia és mellette a legnagyobb magyar zsoltáros költő, Szenczi Molnár Albert magyar nyelvre fordított genfi zsoltárai ma is megbecsült helyet foglalnak el a gyülekezeti életben.

Az első presbitérium

A reformáció századától fogva jól kirajzolódóan fellelhető az a gondolat, hogy a református a "magyar vallás", a német ajkúak pedig a lutheri irányzatnál maradnak. A Dunántúlon viszont jó hetven évvel később, csak a XVII. században különül el egymástól a lutheránus és a református egyház. A XVII. században a magyar református egyház alkotmányának jogi felépítettsége még kevésbé követte a kálvini vagy genfi alapokat, sokkal inkább a lutheri, melanchthoni, ún. konzisztoriális egyháztípust. Az egyháztanács (konzisztórium) a magyar szóhasználatban a zsinatot is jelentette, de a XVII. századi zsinatokon még úgyszólván kizárólag a lelkészek vettek részt. 1617-ben Pápán történt meg az első magyarországi presbitérium megszervezése. A Heidelbergben tanult Kanizsai Pálfi János úgy érezte, hogy a hazai viszonyok között rendkívül fontos lenne a kálvini egyháztípus, tehát a presbiteri rendszer bevezetése. Tudva vagy tudatlanul a nyugat-magyarországi reformátusság megmentése ehhez a lépéshez fűződik.

A kibontakozó ellenreformáció döntő módon klerikusokban gondolkozott. Elgondolásuk szerint, ha a lelkészeket ki lehet iktatni az egyház életéből, akkor a gyülekezet oda hajlítható, ahová hatalmi szóval elrendelik. Ugyanebben az időben a megválasztott presbiterekből jött létre az egyház szervezettségének egy "második frontvonala". Ennek jelentősége éppen a "gyászévtized", a gályarabság idején mutatkozott meg. A lelkészeket elvitték, bebörtönözték, ugyanakkor a kényszerűségből hisz, harminc vagy éppen hetven évre pásztor nélkül maradt gyülekezetek, az ún. árva gyülekezetek nem veszítették el életképességüket. Lelkész nélkül is gyakorolták kegyességüket. Történt, hogy 1721-tó1 1781-ig nem volt lelkész egy Szentgyörgyvölgy nevű faluban. Az odahelyezett római katolikus plébános panaszkodott, hogy bár többször ajánlotta szolgálatait a helybéli református népnek temetés esetére, azok nem éltek vele. Sőt azt üzenték a reformátusok a plébánosnak, hogy meg ne merje őket zavarni szertartásuk végzése közben, mert akkor úgymond ők magukért jót nem állnak. A plébános leírása szerint: a temetés szolgálatát a református presbiterek maguk végezték zsoltárok éneklésével, hitvallások és a Miatyánk elmondásával. Így született meg az a pap nélküli liturgia, amely akár két, három vagy több nemzedéken át is megőrizte a reformátusságot. 1630-ban a Körmendi Zsinat minden dunántúli egyházközség számára elrendeli a presbitériumok megalakítását. 1646-ban a Szatmárnémeti Zsinat, az "öreg" Rákóczi György antipuritánus, antipresbiteriánus mentalitásához igazodva a presbitériumok felállítását elutasítja. Miután a Soproni Országgyűlés a vallási kérdések felett való döntést a király kezébe adja, ebből következően a református egyház közjogi helyzete, jogi személyisége eltűnik. Ettő1 kezdve csupán a világi kegyurak vannak abban a helyzetben, hogy szót emelhetnek a református vallás érdekében.

Ennek következtében az 1700-as évekig kizárólag a világi egyháztagok viszik az egyház ügyeinek szervezett formában való képviseletét. 1791-től, a Türelmi Rendeletet követően, a Budai Zsinatra összegyűlnek a négy egyházkerület lelkészi és világi képviselői. A Zsinaton a világi hegemónia megbontásának kísérletére ilyen kifakadások is elhangzanak: "örüljenek a pap uraim, hogy gyűlésünkbe bebocsátjuk őket..." Ilyen és ehhez hasonló szélsőségekből születik meg a paritás elve, amely szerint a lelkészi és a világi elem képviseleti szinten egyenlő számban jelenjen meg, és az egyházi kormányzat élén lelkészi és világi, tehát kettős elnökség vigye az ügyeket. Az egyházkerületek területi beosztása a XVIII. századtól kezdve követte a katonai kerületi rendszert, a felosztás pedig nem véletlenül dunai és tiszai, mert a folyók vízgyűjtő területeihez is igazodtak a kerületi beosztásnál. Ma négy egyházkerület van: a Dunamelléki, a Dunántúli, a Tiszáninneni és a Tiszántúli Egyházkerület.

XVII. század: az ellenreformáció idején

A XVII. század a megpróbáltatás és az üldöztetés idejeként köszöntött be a magyar reformátusok életébe. Ekkor kezdődött az ellenreformáció magyarországi korszaka. A Habsburg II. Ferdinánd király Pázmány Péter jezsuita érsekkel együtt visszafordította a török csapás theodiceáját, mondván: mindez azért következett be, mert a magyarok elfordultak Máriától, Magyarország "Patrónájától". Az ellenreformáció stratégiája szerint egyszerre igyekeztek politikai és irodalmi szinten is felvenni a harcot az úgynevezett "protestáns eretnekséggel" szemben. Uralkodói segédlettel a magyar főnemesi családok közül rögtön harmincat sikerült visszatéríteni a katolikus vallásra.

A pártfogó nélkül maradt protestánsok ellen pedig Pázmány sugallatára alkalmazni kezdték a "cuius regio - eius religio"nak (akié a föld, azé a vallás) a magyar közjogtól addig merőben idegen elvét. Magyarországon ebben a korszakban az ellenreformáció a protestáns népesség római katolikus hitre való visszatérítését tűzte ki célul. Akik erre nem voltak hajlandók, azokat 1673-ban rendkívüli bíróság elé idézték Pozsonyba. Harminckét felvidéki evangélikus és egy református lelkészt lázadással és a római egyház gyalázásával vádoltak meg. A felkínált királyi kegyelemre egy protestáns lelkész áttért, a többi lemondott tisztéről. Az eredményen felbuzdulva az ország egész területéről beidézték a protestáns lelkészeket és tanítókat. Azokat, akik semmilyen fenyegetésre sem tértek át, börtönbe vetették, majd Pozsonyból gyalog hajtották őket Triesztbe, ahol a prédikátorokat gályarabnak adták el. Kiváltásukra megmozdult az egész protestáns világ. Nagy nehézségek után De Ruyter holland admirális szabadította ki a magyar gályarabokat. Szabadulásuk a nyugati protestáns egyházak testvéri segítségével máig a helytállásnak és Isten megmentő szeretetének példája. Az ún. gyászévtized (1671-1681) nem csupán az erőszakos Habsburg rekatolizációs politika kiteljesedése, hanem a hitvalló bátorság máig ívelő példamutatása, az európai reformátusság együvé tartozásának és szolidaritásáriak kifejeződése is. A Gályarabok Emlékoszlopa Debrecenben, a Református Nagytemplom mögötti emlékkertben látható. A protestáns országok felfigyeltek a magyar protestánsok üldöztetésére. A katonai erőszakkal rekatolizáló hatalom egyre drágább árat fizetett néhány áttért lélekért. A protestánsok írásokban is cáfolták az ellenük felhozott vádakat, ezt követően erőszakhullám söpört végig az ország protestáns felekezetein: templomfoglalások, újabb üldözések, a Sárospataki Kollégium megszállása stb. Ilyen körülmények között érkezett el a régen várt esemény: a török kiűzése az országból.

Ezután következett a rekatolizáció enyhébb hulláma, ami azonban újabb száz év elnyomatást hozott a magyar reformátusok számára. A vallási törvények, az úgynevezett vallási békék, a törökök Magyarországról való kiűzetése, a szabadságharcok minden eredménye ellenére a római katolikus "hitvédők" által kezdeményezett törvények gúzsba kötötték a református egyházak életét. Azonban Európában - különösen a protestáns országokban - elkezdődött a türelem és a felvilágosodás korszaka. A megállíthatatlannak tűnő rekatolizáció és ellenreformáció dühös hevülete némileg mérséklődött.

Galéria

2009. május 22. - Építkezés 2009. május 22. - Építkezés

Szeretetszolgálat

Magyar Református Szeretetszolgálat

Címerünk



Magyar Református Egyház címere